Szívesebben írtam
volna le: „Szép emlékek Honfiné Gurszky
Lujzáról” , de nem mertem megtenni,
mert hátha az olvasó félreveti a cikket azzal a
megjegyzéssel, hogy ez csak
utólagos rózsaszínre mázolás… Pedig nem
az! Kijelenthetem, hogy több mint 50 évi ismeretség,
sakkbarátság, családi
barátság során nem hogy negatív
tapasztalatot nem éreztem, hanem
csakis kellemeseket. Túl a szimpátián,
a barátságon, olyan vendégszeretetet,
megértést éreztünk gondjaink,
problémáink iránt – sőt konkrét
segítségeket kaptunk, hogy az szinte
hihetetlen. Nem hétköznapi! Ami pedig a
hétköznapit illeti, nem felejtettük el
konyha-művészetének bejgli receptjét, máig
róla beszélünk, amikor a mákos- vagy
a diós bejglit esszük „Lujzika módra”
készítve. Vagy a remek kajszi barack lekvárokat, amelyekhez tőle kaptuk a
gyümölcsöt… Pompás
vendégasztalára is
sokszor visszagondolunk, a szép evőeszközökre,
poharakra és damaszt terítőkre.
Nagy bánatára kórházi
tartózkodása alatt nagy részük eltűnt vagy
széttörve
került elő… Így hát csak az
emléküket emlegettük fel, amikor bolti
süteményeket
fogyasztottunk nála, látogatóban.
A napokban
bontottunk fel egy dzsemmes üveget. Kissé meglepve –
és meghatottan – olvastuk
a ráírt rövid szöveget: „RIBIZLI dzsem
Lujzi kertjéből, 2004.” És
menten eszembe jutott egy történet, talán
éppen az utolsó ribizlijét kezdtük el
használni. Akkoriban lehetett, hogy
napközben – váratlanul és tőle szokatlan
módon – felhívott és egy hihetetlennek
tűnő történetet mondott el: „Éjszaka
folyamatos repülőgép búgást hallottam,
Olyan erősen, hogy felébredtem. Hirtelenében arra
gondoltam, hogy
visszaálmodtam magamat a háború idejére,
amikor bombázógépek
zúdították
Budapestre terhüket. Még hozzánk a
külvárosba is potyogott néhány,
féltünk is
nagyon, mert nem volt légópincénk… De a
zúgás csak tartott, bomba robbanását
pedig nem hallottam. Hát nem is értettem semmit az
egészből, hiszen felénk még
soha nem járt repülő. És képzeljétek:
reggel, amint kimentem a kertbe, megdöbbentő
látvány fogadott. Először az almafákat
láttam meg, minden levelük tele volt
fekete foltokkal. Azután bármerre néztem,
,mindenütt csúnyálkodtak a foltok.
Egyet levettem közülük, s amint közelről
megnéztem, ismerősnek tünt az anyaga.
Még inkább akkor, amikor megszagoltam. Mint
tudjátok, én vegyész vagyok, sokat
dolgoztam benzinnel, s ritkán még kerozinnal is.
Rögtön felismertem az anyagot:
ez kerozin. De hogyan
került ide? Aztán eszembe jutott
az éjszakai „álmom” a sok
repülőgép zúgásról. Mégsem
értem az egészet…”
Itt szólaltam meg
először, ocsúdva a döbbenetből, mert hasonló
történetet még én sem hallottam. De
rájöttem a dolog nyitjára: amikor egy
repülőgép kényszerleszállásra
kényszerül
és még sok a tankjaiban az üzemanyag, a kerozin,
akkor addig köröz a magasban,
amíg ki nem engedte a túlsúlyt jelentő
„fölösleget”. Hullik ahová hullik…
Lujzi
ezt hihető magyarázatnak vélte, és azt javasolta,
menjünk el hozzá, nézzük meg
ezt a rendkívüli jelenséget, Addig ő megtudja,
történt-e kényszerleszállás
Feri-hegyen. Mire kiértünk hozzá, már
közölhette, hogy igen, sikeresen leszállt
egy gép, miután kiengedte
tartályaiból
a „fölösleges” kerozint.
Amit
láttunk, az rémísztő volt! Minden
gyümölcsfán és bokron – így a
ribizliken is – ott feketéllett egy-két
ocsmány
kukacnak tűnő mocsok. Keserűen állapította meg, hogy
vége a kertjének, mert a
kerozin pusztító méreg, semmi növény
és fa nem éli túl egészségben,
tehát többé
termést nem fog hozni. Sajnos igaza lett, többé mi
sem kaptunk ribizlit, diót,
kajszi barackot stb. Együttérezve vele azt
tanácsoltam, hogy kérdezze meg a
közeli és a távolabbi kertek tulajdonosait,
velük is ez történt-e. S ha igen,
összefogva közösen keressenek egy ügyvédet,
aki kártérítésért bepereli a
repteret, vagy a repülőgép társaságát.
Alig akadt valaki,
akit kár ért volna, olyan jelentős pedig, ami őt
érte, senkinél nem következett
be. Elkeseredett, mert sok egyéni
tárgyú pere alapján tudta, hogy a dolog
reménytelen, soha nem fog
kártérítést
kapni egy hatalmas cégtől. Egy levelet azért
mégis megeresztett a repülőtér
igazgatóságoz: nevezzék meg a
károkozót. AZÓTA IS FOGALMAZZÁK A
VÁLASZT. Magyar
módra: keressük a felelőst.
Néhány fa mégis
túlélte a fertőzést, s noha egy-két
évig korcs termést hozott, később már
ehetőt is. Csakhogy ehhez már Lujzi nem mert nyúlni. Mert
aki már dolgozott
kerozinnal, nem hiszi el, hogy bármi túlélheti a
hatását…
Ami pedig a
sakkozói kapcsolatunkat illeti Lujzával, az nem volt
túl szoros, hiszen a
női sakkozók problémái még szakmai
téren is egészen mások voltak, s ők nem
lelkesedtek
az esetleges kioktatás lehetőségéért,
tehát nem is kérdeztek úgymond naiv
dolgokat, de mi férfiak sem tudtuk, miként
egyszerűsítsük le „oktatásunkat”
úgy, hogy csakis a jó szándék
érződjön, ne valami fölényesség.
Nekünk ez
kölcsönösen sikerült, ha netán én
adtam tanácsot, akkor is..
Hogy egy – Lujzának
- nagyon fontos esetet említsek: amikor az 1968-ik
magyar bajnokság
döntőjének hajrájában függőben maradt a
partija, engem várt a feladat
kielemezni segíteni. (Mert Honfi Karcsi éppen
külföldön versenyzett.) Látva
a táblán az állást, nem lelkesedtem
érte. Bizony, nagyon gyanúsnak látszott.
Valahogy így vezettem be észrevételemet.
„Nem vált be a
felkészülésünk?”
Őszinte választ kaptam: „Valahol elrontottam, azt hittem,
könnyen remire
hozhatom a választott az úton. De ellenfelem felismerte
tévedésemet, és attól
fogva a vereség elhárításért
küzdhettem. Már ennek az állásnak is
örülnöm
kellett! Szerinted el vagyok veszve?”
Érthető, ha nem akartam lehangoló
választ adni, hiszen a küzdőszellemet
fenn kell tartani mindenáron, másfelől pedig
bástyavégjátékban még a férfi
mesterek is hibáznak olykor, mert a kis előny (akár
gyalogelőny is lehet az)
nagyon pontos játékot, tisztánlátást
kíván meg. Női
sakkozóknak még nehezebb megtalálniuk a
szívós védekezés
letörésének
egyetlen módját. Pláne időzavarban.
Válaszom tehát ilyesmi lehetett: „Bizony,
nem lesz könnyű kiremizni, de most megkeressük azt az utat,
ahol a legnehezebb
neki megtalálni a helyes tervet, lépéssorrendet.
És különben is, ha jól sejtem,
ellenfelednek nincs nagymesterszintű segítőtársa.
Tehát van remény!” És
neki fogtunk az elemzésnek. Sokáig
tartott, de elég jól alakultak a dolgok. A
végén megpróbáltam sablonba foglalni
a követendő játékot, hogy ne kelljen azt a sok
elágazást és hosszabb lépéssorozatot
megjegyezni, amit addig elemeztünk. A sablont pedig begyakoroltuk.
(Más elemző
is így jár el komplikált esetben.) Hozzá
kell tennem: ezen a fél ponton
múlhatott a 2-ik helyezés elérése, ami
pedig az olimpiára való kijutás
feltétele volt!
„Szerencsémre” a
függőparti folytatására éppen úgy nem
tudtam elmenni, miként a parti elejét sem
láttam munkahelyi elfoglaltságom miatt. Nem is tudom,
hogyan bírtam volna
elviselni az izgalmat. Honfiné Lujza nemzetközi mester
azonban mint mindig,
ezúttal is megőrizte a
hidegvérét, nem
mutatta ki érzéseit az ellenfél válaszai
láttán, és megragadta a
kínálkozó
alkalmat a fél pont megmentésére. Nem
kétséges, hogy ez az ő nagy érdeme, de
annak én is örülhettem, hogy valami
segítséget nyújthattam ehhez. A végső
konklúzió pedig az lett, hogy ő került
be
harmadiknak az olimpiai csapatba, s utazhatott Lublinba.
Az ezüstérem
kivívásában (mint
tartalékféle, hiszen akkoriban csak két
táblán mérkőztek a csapatok) neki is
jutott szerep, bár szerény. Mivel
férje, Honfi Károly nemzetközi mester vezette a
csapatot és alakította ki az
összeállításokat (fordulóról
fordulóra) jól ismerve felesége
képességeit,
megtalálta annak módját, hogy hasznára
váljon a csapatnak.
Ez volt a
magyar női sakkozás első nagy
olimpiai sikere! Emlékezzünk
a siker kivívóira:
Ivánka
Máriára, Verőci Zsuzsára és Honfi
Károlynéra.
Szerintem itt helyes
megemlítenem, hogy a magyar bajnokság
kárvallottja, a sokszoros olimpikon
Bilekné Láng Edit, aki 3-ik
lett mindössze
fél pont különbséggel, nem szakított
barátnőjével, aki „kitúrta őt” a
csapatból, hanem Lujza élete végéig
megőrizte a barátságot. Bizonyos vagyok
benne, hogy fordított esetben is így történt
volna.
Honfiné különben
1967-ben megkapta a női nemzetközi
mester címet!
Ha még a sakkal kapcsolatos emlékeim között keresgetek, akkor elsősorban levelezési partijai jutnak eszembe, amelyek kritikus állásait nekem is megmutatta, ha éppen náluk jártam. Nem emlékszem olyan esetre, amikor más véleményt, javaslatot adtam volna, mint élete párja. Pedig olykor nem is tudtam az ő véleményéről! Viszont stílusunk, felfogásunk, s ha szabad azt mondanom, hogy tudásunk kb. egyforma volt, ezért ez nem is olyan meglepő. A válaszlépést Lujza ezután nyugodt lélekkel elküldhette. Meg is kapta a levelezési nemzetközi mester címet 1977-ben. A levelezési csapatolimpiákat (pláne az első táblát) nem is vállalta volna más háttér mellett, hiszen volt neki privát dolga ezer, de a magyar színek képviselőjeként férje segítségére támaszkodva elvállalta és a magyar (női) sakkozás sikeréért ő is mindent megtett. Csapatunk a III. Levelezési Olimpián (1986-1992) kitűnően szerepelt, bronzérem lett a jutalmuk. Egyéniben pedig ő a IV. Levelezési .Egyéni Világbajnokságon a 8-ik helyet szerezte meg. Hogy segítőjének igen nagy szerepe volt eredményeiben? Igen! Kellett! Többnyire másnak is volt segítője, vagy sakkozógépe, számítógépes sakkprogramja.
Itt talán érdemes
kitérnem arra, hogy a mi nemzedékünk ismerte
föl
igazán, hogy a magányos farkasnak felkopik az
álla, azaz megfelelő elemzőtársat
kell találni. (A sakkszövetség
vezetése elismerte ezt az elvet és később
már előírta a válogatottaknak, hogy
edzőtársként támogassanak egy-egy fiatal
tehetséget. Jól bevált ez, bárha nem
mindenki vette elég komolyan.)
Hogy milyen sokat
profitálhat elemzőtársa(i) tehetségéből,
kutatásaiból egy-egy talentum,
azt jól példázta az
Adorján-Ribli-Sax
hármas kiemelkedése és a nemzetközi
élvonalba kerülése, s nem másként a
Faragó-Pintér-Lukács majdani
nagymester-trió fejlődése. Szerényebb
eredményt
számos duó ért el, talán ennek is
köszönhető, hogy manapság a tehetséges ifi +
veterán mester együttműködés
általános.
Házastársi kapcsolatukról így emlékezett meg Lujza asszony 2005-ben a Budai Polgár című lapban Jocha Károlynak:
„Gyakorlatilag egész életünket ennek a közös őrületnek, a sakkjátéknak a jegyében éltük le, úgy hogy egyetlen hangos szó nem volt közöttünk.”
Amennyire egy – mégiscsak ritka vendégként, de 1960-tól kezdődő barátságban – a kívülálló tanúsíthatja, ez szó szerint igaz! Gyakran meg is lepődtem ezen – micsoda tiszteletet éreznek egymás iránt, olykor talán okos megalkuvást a családi békesség kedvéért, feltétlen szeretetet – szinte hihetetlen. Így éreztem sok-sok éven át. Tanúja voltam annak is, amint Károly végzetes betegsége kitudódott, az első perctől fogva szüntelenül megbeszéltek minden újabb tünetet, a reménytelen kilátást. És semmi hangos kétségbeesés, semmi végelkeseredés – csak mélységes, valóban vallásos hit az elrendeltben, lázadás nélkül.
Hogy Karcsiról egyetlen példát említsek csupán: a kórházi ágyon régebbi sakkjegyzeteinek rendezésével, felújításával, bővítésével (és klasszikus zene hallgatásával) foglalkozott. Megőrizte mindig oly barátságos modorát, érdeklődött sorsunk és gyermekeink iránt, mint akit nem is foglalkoztat saját kilátástalan helyzete, oly gyakran szörnyű fájdalma.
Miért is mondtam el
mindezt az előtt, hogy Honfiné Lujza
sakkpályafutásának legfőbb
állomásait
vázolnám? Azért mert
e nélkül nehéz volna
képet kapni az emberről, sőt
mindjárt kettejük sportpályafutásának
fontos vonásáról. --- Lujza
hatalmas és tartós áldozatot hozott amikor erősen
lecsökkentette sakkbeli versenyzői
tevékenységét – részben
férjének a karrierje
érdekében, részben gyermekeik felnevelése
céljából. Igaz, férje ezerszer
meghálálta ezt – legalább olyan
odaadással oktatta a sakkmesterség titkaira,
konkrét tudnivalóira a
feleségét, mint
ahogy tette ezt profi sakkedzőként klubjaiban a
tanítványaival.
Így azután Honfiné
mégsem került ki az
élvonalból…
Mindez sok éven át rendkívül nagy energiát kívánt meg tőle, de amint sakktársai és barátai tapasztalták, ezen a téren elképesztően jók voltak az adottságai. (Ifjú korában atletizált is…) Időbeosztása hasonlóan nehéz feladat lehetett és nap mint nap újra kellett meghatároznia.
Röviden= munkahely, család, házimunka, sakkversenyzés és azokra való folyamatos felkészülés. Hozzátehetném még áldozatos gondoskodásait idős, beteg rokonairól, családtagjairól. Később pedig lánya családjának szentelt sok energiát, akár fizikai munkát is, mert nem restellte azt (diplomás vegyészként sem), és értett is hozzá. Ha másként nem, akkor sakkozó módjára kikombinálta „a helyes lépéseket”.
Szíves vendéglátó volt, számos barátjuk fordult meg náluk többször, például Bilek István nagymester, Pogáts József nk.m., Sápi László nk.m., ifj. Károlyi Tibor nagymester, Pálkövi József nk.m., külföldiek, mint például Robert Hübner nagymester, világbajnokjelölt, Tronovecz Mihály (Misi) München mellől, a régi tanítvány, majdan barát, s aki ezúttal „Lujza” temetésén, ahogy ő nevezte régóta, jelent meg gyászolva, jó barátként.
A Pasarét közeli Tárogató úti pompás házukban a női sakkozók közül is sokan megfordultak akkoriban. Legtöbbször Bilek Edit, sakktársként, vetélytársként és barátként.. De majdnem minden vetélytársával is baráti volt a kapcsolata Lujzának a sakkon kívül. Ezt még a korán elhunyt Makai Zsuzsa nemzetközi mester is megemlítette egyik visszaemlékezésében. Pedig ő nem volt ifjúkori társ, kolléganő, sőt a döntőkben magas helyezéseket ért el, olykor éppen Honfiné előtt, helyett. Barátság ide, barátság oda, az egymás elleni partik „vérre menő” küzdelemben dőltek el… Azután mosoly...
Egyébként is nehéz feladat egy szülőnek eldöntenie, hogy adott esetben melyik gyermekének kedvezzen jobban, de kevés habozás után mégis lányának segített inkább, akinek akkoriban borult fel a családi élete (egyébként két gyereke született), és többféle válsággal küzdött éveken át. Minthogy ők Budapesten maradtak (ellentétben a Zalaegerszegen élő Gyurival), telefon kapcsolatuknak köszönhetően ők mentették meg Lujza nagymama életét, amikor egy kései esti órán bénultan a földre zuhant, de annyi lélekjelenléte és ereje maradt, hogy Máriának telefonálni tudott és segítségüket kérte… Azután a kórházi kezelés alatt ők gondoskodtak a számlák befizetéséről, az üresen maradt lakásról, a benne éhező kedvenc kutyáiról. (Mert elismert, szakmailag művelt, díjakat nyerő kutyatenyésztő is volt Lujza mama! Hihetetlenül jól értett a kutyákhoz, macskákhoz, s azok nagyon szerették őt. Jó dolguk is volt!)
Később fia, Honfi György nem csupán feljárt vidékről elvégezni a nagy kert és a ház igényelte fizikai munkákat, hanem fel is költözött a fővárosba, szülővárosába. Ettől kezdve ápolta, gondozta tartósan gyengélkedő édesanyját.
Öregkori beszélgetéseinkre viszagondolva egy
sakkozói
élménye jut eszembe, amiről gyakran és
szívesen beszélt még abban az időszakban
is, amikor rövidtávú memóriája
már meggyengült, de a múltba nézés
könnyen ment.
Ez pedig a grúziai nemzetközi versenyen történt
érdekes események. A
felejthetetlen kirándulás például Szuhumiba
(1977?) a Fekete tenger partja
közelében levő majom-kutató
intézetbe. (Amelyet még Sztálin
utasítására hoztak létre 1927-ben.) Ahol a
világon egyedülálló
kísérleteket hajtottak végre az állatokon.
(A legnagyobb
példányszám 3000 egyed volt, a számtalan
tudományos és áltudományos
kísérletekhez. Későbbiekben az
űrutazásokhoz itt készítettek föl majmokat!)
Látogatni szigorúan tilos volt, de igen ritka
kivételezettként, a női
nemzetközi sakkverseny néhány kirándulni
kívánó résztvevője megtehette Borisz
Lapin igazgató professzor-elvtárs
engedélyével.
(Korábbi
leghíresebb látogató Eisenhower amerikai
elnök volt 1957-ben. A látottak az
elnököt meggyőzték, és az ő
kezdeményezése nyomán Amerika hét
hasonló intézmény
hozott létre!) A
laboratóriumi
termekbe egyébként csak fehér köpenyt
öltve, fejfityulában és papucsban
léphettek be. Mint tapasztalt vegyész, Lujza
többféle fertőtlenítőszert ismert
föl szagáról, amelyekbe bele kellett lépni
– a majmok egészsége és fertőző
külső hatástól való mentesítés
okából. Persze csak néhány termet
látogathattak
meg, de ez is életre szóló
élményük lett. Pedig valószínűleg
– tolmács
hiányában - nem értették meg, hogy
például a gyermekbénulás elleni vakcina
kidolgozása gőzerővel folyik és
sikerrel kecsegtet. /Viszont amerikai siker volt a Salk-vakcina, majd a
Sabin-csepp, melyek segítségével megszűnt az
egész világot sújtó szörnyű
járvány, amely Magyarországot is
többször érintette az ötvenes évek
vége
felé. Legyen szabad itt
megemlékeznem arról a kis szimultánomról, amelyet
dr. Lukács László
ortopéd-orvosprofesszor, sakkbarátunk és
pártfogónk
intézetében adtam a részlegesen megbénultak
számára. Az egyik ellenfelem – soha
nem feledem el! - vastüdőben
feküdt, a
feje a gép elején nyugodott, míg ő egy
tükörben nézte az elé tett
sakktáblát.
Sakkozóként nem volt pancser! Ám emberként
örökre lebénult. Amikor az
intézményt a gyógyultak elbocsátása
után megszűntették, ő még élt a
vastüdőben./
Visszatérve Honfiné és külföldi
versenyzőtársnői személyes
grúziai élményeihez, nagy meglepetést
okozott nekik a Fekete-tenger partmenti
sávjában virágzó
narancsligetek látványa. (Grúzia és
Abházia akkor még
nem volt független, de termékeik egy részét
belföldön értékesíthették.)
Ezért
kaphattak a sakkozónők mindennap narancsot, ami akkoriban a
népi demokráciák
országaiban csak névről ismert gyümölcs
volt.(Manapság ez az egyik legolcsóbb
árucikk nálunk, ha nem is az abháziai fajta.)
Tbiliszi, a grúz főváros – a
verseny színhelye – főleg
természeti szépségeivel maga is sok
élményt nyújtott. Nem mellékesen a
népszerű és ízletes pirog (omlós,
bármivel
tölthető tészta, akár élesztővel is
készülhet kelesztve) receptjének Lujza féle
megfejtésével, s otthoni
meghonosításával. Nem mesélem
tovább, de ő sok egyéb
érdekességet említett meg. Csupán
éppen a versenyről semmit, csak a
lemaradásukat… /Érthető ez Gaprindasvili, majd
Csiburdanidze világbajnoknők,
vagy Joszeliani világbajnokjelölt
hazájában, ahol rengeteg lány
tanult meg sakkozni, és sok tehetség akadt
köztük, a nemzetközi versenyen tehát ők voltak a
favoritok.…/
Honfiné Gurszky Lujza asszony általánosságban szólva hűséges volt elveihez, céljaihoz és sok fontos dologhoz. Végig nagyon vallásos, béketűrő, nem kötekedő-veszekedő életet élt együtt hőn szeretett és tisztelt férjével, és lehetőleg mindenkivel, aki ebben a szellemben partner volt. (Lásd Jocha Károly cikkében!)
Sajnos, két komoly betegsége utolsó éveit beárnyékolta, rombolva életerejét, kedvét, aktivitását. A szobába zártságot sem viselhette, és ha lehetett, akár még télidőben is kiült az erkélyre, élvezni hatalmas kertjét, annak tiszta levegőjét és az abban zajló életet.
Később már ezt sem tehette, ettől - és újabb és újabb betegségeitől sújtva – életkedve is elment. 77 éves volt 2010-ben. Nem maradhatott szerettei között… Férjéhez költözött…
Sokan emlékezünk
majd rá szeretettel, megbecsüléssel. S a magyar női
sakkozás legjobbjai között
is örökös helye van: 1961-es bajnoki győzelme miatt,
olimpiai ezüstje és
közel 30 évi élvonalbeli
szereplése, valamint a
kétféle nemzetközi mesteri cím
birtokosaként.
Haág Ervin
nk. mester, levelezési nk. mester